“…mert azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt…”(J.W. James, R. Friedman-Gyógyulás a gyászból)

Az elmúlt pár évtizedben eltávolodtunk a haláltól, teljesen tabunak kezeljük. Ugyanakkor nem kell olyan messzire tekintenünk, mint a halál, bőven elég a veszteségeinkre gondolni. Minden ember életében nagyon sok veszteség van: munkahelyváltás, költözés, új iskola stb.

Mi köze van ezeknek a veszteségeknek a halálhoz, gyászhoz? Nagyon sok. Minden veszteség esetén gyászfolyamatot élünk meg, van amelyik erősebb, és van, amelyik gyengébb, de biztos, hogy ott van. A kérdés, mit hoztunk, mit tanultunk, milyen mintáink vannak ezek kezelésére? Megengedhetjük-e, hogy úgy és addig gyászoljunk egy szerettünket, vagy valamit (pl költözés), ameddig ezt mi szeretnénk? Kimondhatjuk-e a negatív, szomorú érzéseinket, vagy egy idő után ott a nyomás “neked már jól kell lenned”?

Hoztam nektek egy saját történetet:

Bár a halál ténye nálunk egy sima beszélgetésnek számít, amiért mindig is hálás leszek édesanyámnak, ettől eltekintve a környezettől én is megkaptam azokat az intelmeket, mint sokan mások: “ha szomorú vagy, ne beszélj róla” “minél jobban fáj, annál jobban mosolyogj” “mire katona leszel elmúlik” “jaj, ne sírj, nem is fáj”

Szerintem napestig sorolhatnám ezeket a mondatokat, bizonyára Te is tudnál jópárat mondani.

Megszületett lányom, mikor elkezdett kúszni, mászni, állni, menni, jöttek a nagy esések és sírások, ilyenkor ösztönösen mondogattam neki: “nincs semmi baj.” Aztán egyszer csak “meghallottam” mit is mondogatok neki. Azóta új mondatunk van: “Megértem, hogy fáj, csalódott vagy, rosszul esett, add ki magadból nyugodtan, addig én vigyázok rád, megtartalak.” Általában furcsán néznek rám az emberek, ha meghallják, de ezáltal reményeim szerint meg fogja tanulni a kellemetlen, szomorú érzéseket is kimutatni, megélni és elmondani.

Miért meséltem el ezt? Mert valahol itt kezdődik a veszteségfeldolgozás: amikor a kellemetlen, szomorú érzéseknek is merünk teret engedni és nem a környezet mondja meg (és ezáltal teszi ránk a plusz terhet): “neked már jól kell lenned”.