Mi segítheti a gyászfolyamatot?- 1 – Rituálék

Kultúránk telis-tele volt/van rituáléval, amik szép lassan kezdenek kikopni/elkopni a mindennapi életünkből. Ha belegondolunk mi volt régen: saját házában ravatalozták fel az elhunyt személyt, sirató asszonyok vették őt körbe, aki szeretett volna elköszönhetett tőle és nem mellékesen mindezt úgy, hogy a gyermekeket sem zárták ki a házból arra az időre. Régen a halál, ha lehet ilyet mondani “emberközelibb” volt, mint manapság.

Ezek mind-mind azt a célt szolgálták, hogy megkönnyítsék a gyászolók helyzetét, tudatosítsák és egy új, megváltozott mindennapokba segítsék át a veszteséget megélt egyént. Ezzel szemben manapság nincsenek sirató asszonyok, sokszor a szeretett személyt sem tekintik meg utoljára, nincs ravatalozás, esetleg már temetés sem. A covid időszaka ezen csak súlyosbított, sokan nem tudtak elköszönni családtagjaiktól, nem engedték megtekinteni az elhunytat, vagy akár nem vehettek részt temetésen.

Nem kell covid, de vannak olyan helyzetek, amikor nincs holtest emiatt temetés sem (pl: egy vetélés, egy eltűnt személy esetén, esetleg valamilyen természeti katasztrófa után), vagy nem temetik el hamvasztás után az urnát.

Ha nem is ragaszkodunk a népi hagyományokhoz fontos tudni és látni, hogy ezeknek a rítusoknak hasznos célja volt, ezért én mindenkit arra biztatok, hogy teremtse meg a saját maga és családja számára az elengedés rituáléját.

Mi is az az elengedés rituáléja? Egyfajta búcsú, amikor valamilyen tárgyat használunk fel, és azzal szimbolizáljuk az elengedést, pl: folyón kishajó elengedése, vagy valamilyen fa ültetése. Ez utóbbit főként vetélés esetén szoktam javasolni. Természetesen ezektől el lehet térni, ezek csak példák voltak.

A covid ideje alatt több temetésre sem jutottam el, viszont szerettem volna méltóképpen elbúcsúzni, így én például mindig mécsest gyújtottam és pár mondattal hangosan elköszöntem az elhunyt személytől a temetés időpontjában. (Ezt a rituálét, én megtartottam, azoknál is, akiknek el tudtam menni a temetésére is.)

Régen volt még egy hagyomány, amit ma már kevesen visznek tovább, ez pedig a fekete ruha, azaz a gyászruha hordása egy évig. A fekete ruha igazából a viselőjét védte, mert bárki aki találkozott a gyászolóval, azonnal tudta, hogy ő gyászol, emiatt sokkal jobban figyeltek rá, próbálták segíteni, érzelmileg támogatni. Mit tapasztalunk most? Aki a temetés után pár nappal / héttel / hónappal sírni mer, azt kapja: “lépj tovább”, “az élet megy tovább” stb.

A gyászolónak pedig lelkiismeret furdalása lesz, hogy “nekem már jobban kellene lennem, de itt szenvedek” és vádolja önmagát, hogy mennyire béna. Pedig nem béna, hanem ő működik jól. Fontos, hogy a gyászolóval szemben önmaga is és a környezete is türelmes legyen.

Ahogy a gyászruha sem véletlen volt egy évig, úgy a gyászév sem véletlen. Egy év alatt a gyászoló az összes ünnepet megéli a szeretett személy nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy ezeket az ünnepeket egyedül kell mindenképpen végigcsinálnia, természetesen a család, barátok, rokonok vele lehetnek, de az biztos, hogy onnantól kezdve egy másmilyen ünnep lesz. Nem jobb, nem rosszabb, csak más.