Segítheti a gyászfolyamatot, ha türelmesek vagyunk mind magunkkal mind a környezetünkkel szemben.

Mire gondolok? Nagyon sokszor jönnek úgy hozzám, hogy: “tudom, már jobban kellene lennem eltelt x idő és tudom, hogy nem itt kellene tartanom…” Felteszem a kérdést: “honnan tudod?” Válasz általában valami ilyesmi: “mert olvastam hogy valaki ugyanígy járt, de már nem így viselkedik” vagy “a környezetemben ezt mondják” vagy “azt mondta a szomszéd Iluska néni is, hogy hát tovább kell lépni.” stb.

Ebben van egy kettősség, ami két síkon mozog: az egyik, az érzelmi szint, azaz a szívünk, és van a racionális szint, azaz az agyunk. Az agyunk érzelmek nélkül képes tovább menni és csinálni a dolgokat, viszont a szívünknek érzelmileg meg kell élnie a veszteséget. Ezt a kettősséget kell összehozni egy szintre a feldolgozás során.

Pont abból vannak a gondok, hogy nem szeretünk a negatív érzéseinkben elmerülni és nem szeretünk ezekkel foglalkozni.

Az a része a történetnek, hogy “kinek hol kellene tartani” ez egy nagyon veszélyes dolog, mert ugye ameddig nem vagyunk az ő cipőjében, nehéz megmondani, hogy hol kellene tartania. Ugyanis különböző képességekkel és készségekkel rendelkezünk, ami az egyiknek könnyebb az a másiknak nehezebb, és fordítva. Emiatt, ezt a mondatot “hol kellene tartania” felejtsük el, minden szinten, tehát úgyis, hogy mi mondjuk, s úgy is, hogy mi fogadjuk, mert csak felesleges lelkiismeretfurdalást okoz a gyászoló saját magának.

Ahol tartanod kell, ott tartasz éppen.

Az megint más dolog, hogy megtettem-e mindent annak érdekében, hogy jobban legyek? Ha igen, akkor nyugodtan aludhatok, ha nem, akkor ne várjam a megváltást. Mit jelent ez? Egy kisarkított példa: A négy fal között ülök egész nap, ki sem teszem az orrom, egész nap sírok, nem érdekel semmi és ezt hónapokon keresztül csinálom, akkor persze hogy azt mondja környezet, hogy “hát nem itt kellene tartanod”. Viszont, ha jönnek-mennek az érzéseim, az egyik napot rosszabbul élem meg, a másik napot jobban. Néha mosolygok is röviden, aztán újra sírok. Megyek teszem a dolgom, visszaálltam dolgozni, ellátom a gyereket, a macskát, a kutyát stb, főzök magamra, próbálok társaságban járni, ugyanakkor még mindig nagyon bánt a szeretett személy elvesztése és emiatt sokat sírok, akkor itt nincs jogosultsága annak, hogy “nem itt kellene tartanod”.

A gyász pontosan ilyen, nem kiszámítható, egyik nap jobb a másik nap rosszabb. Egyébként ha ezt megnézed egy éven keresztül, akkor látszik az, hogy merre tart a fejlődés. Szoktam javasolni minden gyásszal érintett személynek, az érzés napló írását. Az érzés naplóban nyomon lehet követni, hogy ténylegesen javul a közérzet, mert Te lehet nem is érzed, vagy türelmetlen vagy a fejlődéssel kapcsolatban.

Ha a naplóból az derül ki, hogy hetek/hónapok óta stagnálás van, nem javul az állapot, akkor nagy eséllyel itt van valami régebbi dolog, amit meg kell nézni, rá kell nézni. Ugyanis a gyász egy nagyon érdekes folyamat, vannak olyan veszteségek, amiket azt gondoltuk, hogy feldolgoztuk. Ugyanakkor nem dolgoztuk fel, csak eltemettük jó mélyen magunkba, és ezzel meggyőztük magunkat (és mindenki mást), hogy feldolgoztuk.

Ha veszteség ért minket, és az életünk későbbi szakaszában ér még egy veszteség, akkor előfordulhat, hogy nem is azzal a veszteséggel van problémánk, amit frissen átéltünk, hanem azzal a nagyon régivel.

Visszatérve az eredeti gondolathoz, hogy magammal szemben és a környezettel szemben is legyek türelmes: ez azt jelenti, hogy ne várjam azt hogy pár nap alatt jobban leszek (és most megint megint vissza utalok arra hogy nem véletlenül egy év a gyászidő), és amikor a környezet is elkezd azzal szekálni, akkor velük szemben is legyek türelmes. Egyrészt, mert van, amikor a környezet nem tud segíteni, tehetetlenek és emiatt türelmetlenek. Másrészről szeretnek, és emiatt fáj nekik is, hogy ilyen állapotban látnak, és szeretnék visszakapni az eredeti énünket. Amivel segíthetünk magunknak és a környezetünknek is, azaz, ha elmondjuk “igen vannak jó pillanataim, és vannak rosszabb pillanataim. Most rosszabb pillanatom van és nekem nagyon jól esne, ha most meghallgatnád és ezt ki adhatnám magamból”. (Erre a környezetünk még mindig mondhatja azt hogy “Ne haragudj, én ezzel nem tudok megbirkózni és nem szeretnélek meghallgatni”. Akkor azt nekünk el kell fogadnunk, de ritka az ilyen.)

Magammal szemben pedig elfogadni azt, hogy ez nem úgy működik mint ahogy a lépcsőn megyek felfelé, hogy egyiket a másik után. Hanem lépek egyet előre és egy vagy két fokot vagy egy fél fokot vissza, utána lépek kettőt felfelé, aztán egyet vissza. Tehát lassan, de biztosan haladok előre és ehhez kell a türelem és ahhoz, hogy ne marcangoljuk magunkat, hogy hol is kellene tartanunk.