Már csupán csak két dolog van, amit úgy gondolok, hogy mindenféleképpen szeretnék ebben a témában kifejteni, viszont itt az egyikből következik a másik. Tehát hiába két téma, mégis egybe kezelném. Ezek pedig a veszteség/halál témaköréhez való hozzáállás illetve a hitvilág.
Mindenki különböző családban nőtt fel, különböző események érték, különböző neveltetést kapott. Azt már az előző írásomban is megnéztük hogy, ki, milyen mintát hozott otthonról. Ettől függetlenül, ahogy felnő az ember, ezt maga is alakítja, gondolkodik rajta, minden életszakaszban ízlelgeti, akár tudatosan, akár tudattalanul.

Hogyan kezelem a halál témát? Tabuként? Szoktam-e róla beszélni? Beszélgetünk-e erről a családban, vagy úgy teszünk, mint ami nem létezik?
Tehát az élet természetes velejárójaként, nyugodtan beszélünk a halál témaköréről, vagy inkább bezárjuk egy fiókba, s csak akkor nyitjuk ki, ha muszáj?

Azt, hogy hogyan gondolkodunk a halálról nagyban befolyásolja a hitünk, hitvilágunk.

A hit, hitvilág belülről fakad, emiatt számomra teljesen mindegy, hogy aki hozzám fordul, annak milyen hite van, senkit sem szeretnék meg vagy áttéríteni, ez értelmetlen is lenne. Aki azt mondja, hogy ő nem hisz semmiben, ő is hisz valamiben, méghozzá a semmiben. Mindenkinek van egy hitvilága, akár elismerni, akár nem.

Akkor jó egy hitvilág, hogyha a halált, mint témakört az be tudjuk illeszteni. Ha a halál nem illeszthető be, tehát frusztráló, nem ad megnyugvást, akkor azt szoktam javasolni, hogy még keresgéljen, kutasson nézzen körbe az illető.

A hitvilágot és a halál témát egyébként érdemes akkor megvizsgálni, amikor nem aktívan gyászol valaki. Miért?
Azért, mert az előbb említett megnyugvást, azt nem szabad a gyászfolyamat kapcsán elszenvedett fájdalommal, kérdésekkel, dühvel összekeverni. (Ha valaki nem gyászol, könnyebben végig tudja ezt gondolni.) Nagyon egyszerű példa, ha valaki hisz a Mennyországban, hogy az ő szerette biztos, hogy oda került, ettől függetlenül számára még fájhat az elvesztése, és motoszkálhat benne a kérdés hogy: “De miért kellett meghalnia?” “Miért vette el Isten?” Akár dühös is lehet. Ez nem azt jelenti, hogy az ő hitvilágával bármi baj lenne, mert ebben az esetben természetes, hogy fáj, mert elvesztette, fáj, mert nem lesz többé, mert nem tud vele többet beszélni stb. ugyanakkor tudja, hogy ő egy jó helyre került, és itt van egy feloldás dologban. Viszont akinek nincsen meg ez a feloldás, ott érdemes még keresgélni.