Mik azok a dolgok, amiket rendszeresen elrontunk kommunikáció közben?

Három legjellemzőbb – 1. Jelen

Nem vagyunk a jelenben.

Ez mostanában nagyon felkapott téma: jelenben lenni. Ez elég nehéz dolog, hiszen ha mindig a jelenben lennél, akkor mindig a „most”-ban vagy. De mire kimondod hangosan, hogy most, addigra az már a múlt. Tovább megyek, ha ezt a bejegyzést olvasod, már akkor is a múltban vagy, hiszen, nem épp akkor olvasod, mikor legépelem. Ha egy könyvet olvasol is a múltban vagy, hiszen azt se a „most”-ban írta a szerző. De akkor mit is jelent ez?

Kedves Olvasó, történt már veled olyan, hogy párod elkezdett valamit mesélni, de te közben azon gondolkodtál,

– vajon biztos jól csináltam meg a leadott határidős munkát?

– befizettem-e a gyerek ebédjét?

– megetettem-e a kutyát?

Esetleg, amit mesélt arról asszociatív módon beugrott egy jó sztori, amin megint elkezdtél röhögni, vagy elmerengtél a jövő hétről stb.

Ha veled még ilyen nem történt (azért tedd a szívedre a kezed, s úgy, mond, hogy soha ), szóval, ha te ebbe a táborba tartozol, akkor az nagyon szuper.

Be merem vallani, bármennyire is igyekszem, az én agyam szokott asszociálni, vagy épp dolgozni valamin a háttérben.

Sokszor előfordul, hogy az egyén nem meri bevallani a beszélgető társának, hogy nem figyelt, mert az milyen “ciki” már. Emiatt, vagy próbál visszazökkeni, vagy csak szimplán válaszol valamit, ami talán odaillik a kérdésre.

Pedig ez egy általános jelenség, s jobban járunk, ha inkább őszinték vagyunk. Ugyanis amint kimondjuk azt, ami az agyunkat foglalkoztatja, az azonnal békén hagy minket, és tudunk figyelni. Hogy is néz ki ez a gyakorlatban?

„Ne haragudj, de erről a szóról beugrott egy történet, amit ha szeretnél elmesélek, de előbb, kérlek mond el újra onnan, hogy…..”

„Ne haragudj, fontos számomra, amit mondasz, de egyszerűen nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy biztos, hogy jó munkát adtam ki a kezeim közül, s ezen pörög az agyam egyfolytában. Kérlek, mond el újra, én pedig figyelek.”

Vannak a megértő beszélgetőpartnerek, akik erre elmondják az egész sztorit újra, és át tudjátok beszélni.

Aztán vannak a nem túl megértő beszélgetőpartnerek, akik megsértődnek, hogy „sosem figyelsz rám”, „nem igaz, hogy mindent százszor kell elmondani” stb.

Ebben az esetben ne menjünk bele egy újabb vitába, ne személyeskedjünk, ne hozzuk fel a múltat, csak kérjünk újra bocsánatot: „Ne haragudj, tényleg elkalandoztam/elgondolkodtam, viszont fontos, amit mondasz, ezért is jeleztem feléd, s kérlek mond el újra.”

(Ha erre sem enyhül meg, akkor itt van valami más is a háttérben, emiatt várlak szeretettel egy páros konzultációra.)

Hogyan tudjuk megakadályozni, hogy agyunk elkalandozzon valamerre? Erről jövőhéten írok, tarts velem akkor is